Hónap: 2024. november
Kohner uradalom épületei
Dohánytermesztés
Donkó Istvánné (Balogh Ilona) előterjesztése alapján
Egy kis történelem
A dohánytermesztés Magyarországon az 1700-as években jelent meg. Először Szeged környékén, majd lassan az országban több helyen is elkezdték a növény termesztését, mellyel a szászbereki uradalomban az 1800-as években kezdtek el foglalkozni.
1851-ig hazánkban a dohánytermelés szabad volt, feltételhez vagy engedélyhez nem kötötték. 1851. március 1-től – császári parancsra – bevezették a dohány egyedáruságot a magyar korona országaiban. Ezzel megszűnt az országban a szabad dohánytermelés. 1887 után már csak szerződéssel lehetett dohányt termeszteni, amely előírta a fajta és minőség szerinti követelményt. A fináncok ellenőrzése kísérte végig a termesztést, kezdve a termőterület felmérésétől, a várható termésnagyság megállapításától (fontolás), egészen a tényleges beváltásig. Ezen szabályozók kötöttsége részben azt is eredményezte, hogy a kisparaszti családon alapuló dohánytermesztés kezdett visszaszorulni. Több környékbeli család kénytelen volt később az uradalmakban dohánykertészként, ún. „felesdohányos”- ként tevékenykedni. Itt, ezen a környéken „kukásoknak” nevezték a dohánytermesztéssel foglalkozókat. A dohányfelfűzéshez használt „kuka” (horog, fakampó) nevű szerszámukról kapták a nevüket. Ez a szerszám a dohány leveleinek leszedését és átakasztását segítette a szárítón. A felesdohányos kifejezés annyit jelentett, hogy az uradalom földjének egész éves műveléséért az adott család megkapta a termés felét, továbbá különböző juttatásokat.
A Kohner család birtokán nagyon sok családnak adott megélhetést a „kukás” tevékenység.
Az uradalmi dohánytermesztésről többféle feljegyzések, dokumentumok, újságcikkek, anyakönyvi bejegyzések (Foglalkozása: dohánykertész) tanúskodnak
A Felsőszászberekhez tartozó, egykori Újtanya a dohánysimító köré épült lakóházakból álló településrész volt a dohányosok lakhelye.
A termesztéshez hozzájárult az itt lévő talajok szerkezete is. Az akkori társadalmi viszonyok között a cselédtől, zsellértől magasabb kasztba tartozó csoportot képeztek. A háborút követően az egyéni gazdálkodók is mindig folytatták a hagyományos dohánytermesztést mely hosszú időn át jelentette a nehéz, de biztos megélhetést. A termelőszövetkezetek fejlődésével fokozatosan nőtt a dohánytermelés Szászbereken, de az igazi nagyüzemi méretekben csak az 1960 -as években, Apukám Balogh István vezetésével valósult meg. Nagyon sok embernek adtak munkát, nőknek és férfiaknak egyaránt. Édesanyám (Lázár Anna) is itt dolgozott, amig a dohánytermesztés tartott.
Dohánykertészkedés a 70-es években
A népi hagyományok szerint Sándor-József napok körül jön el a magvetés ideje a dohánytermelőknél. A csupasz dohánymagot lehet közvetlenül a kellő hőmérsékletet és páratartalmat biztosító fóliasátor talajába vetni. Nagy gonddal, odafigyeléssel, szakértelemmel bántak ezzel a növénnyel, hogy aztán jó termés legyen. Szászbereken először hosszú éveken keresztül melegágyásokban, majd később fóliasátorba vetették el a magokat, ahol a kellő hőmérséklet és páratartalom hatására kicsíráztak, majd keltek ki az apró magvak. A keléstől számítva kb. a hetedik héten kezdték el a szárazföldi kiültetést. A jól előkészített talajba megkezdődött a palántázás, a köznyelv szerint „furkóval” lyukat vájtak a földbe és egyenként rakták bele a palántákat. A kiültetéskor figyeltek arra, hogy a földnedvesség megfelelő legyen, ezért általában eső után helyezték ki a palántákat, mert ellenkező esetben kiszáradt volna. Szárazabb időben a lyukakba vizet kellet önteni, mielőtt belerakták volna a palántákat. Ha mégis kiszáradt, vagy megsérült a palánta, akkor „fódozással” pótolták a hiányokat. Az ültetést a kora reggeli vagy a késő délutáni órákban végezték, mivel ekkor a legkisebb a tőpusztulás esélye. A növényápolás keretén belül a tetejezést (virágzat eltávolítása) és kacsgátlást (oldalhajtások eltávolítása) el kellet végezni. A gyomosodás elkerülése végett 8-10 naponként kapálni kellett. A fejlődő dohánylevél legnagyobb ellensége a peronoszpóra nevű gomba, mely ellen permetezéssel védekeztek.
Betakarítást akkor kezdték el mikor a levelek elkezdtek sárgulni, ez minden esetben a kora reggeli órákban történt, mikor a levelek harmatosak voltak és még nem törtek. A levelek könnyen letörnek a szárról, de nagyon kell vigyázni a levél épségére. A dohánypajtába szállított leveleket dohánytűvel felfűzték egy végtelenített zsinórra, majd a férfiak a pajta (felfűzött dohánylevelek szárítására való, deszkából készült szín) állásaira (tartógerendáira) akasztották fel a dohány pórét.
Gondosan figyeltek arra, hogy a dohánylevelek egymásnak háttal legyenek és az ujjnyi távolság a levelek között meglegyen a megfelelő szellőzés, száradás érdekében. A szárításnál a dohánylevélből eltávozik a nedvesség, a színe egységesen sárga színű.
Ekkor kész a dohányszárítás. A felvásárlók a régi időkben is osztályok szerint vásárolták fel a dohánytermést, ezért télen válogatni, simítani és csomózni kellett a leveleket.
A dohánytermesztés utolsó fázisa a szállítás, mely előzőleg Jászkisérre a Magyar Királyi Dohánybeváltó Hivatalba, majd később a szolnoki dohányfermentálóba kerültek az értékes dohánylevelek. A jól sikerült szállítás és az átvétel után jutottak pénzhez a gazdák és akkor az nagy öröm volt mindenkinek és ezt meg is ünnepelték.
