Jászalsószentgyörgy és Szászberek története

          A jászok és kunok redemcionális mozgalmában érdememen felül kerültem annak legelejére. Ez az ősrégi jogosultsággal és jogtörténelmi alappal bíró mozgalom már a harmadik éve tart egységes erővel és mai kifejlett hírlapirodalmunk mellett többé-kevésbbé ismeretes mindenki előtt. Talán ezzel kapcsolatosan, talán mint ügyvédhez kerültek hozzám olyan történelmi adatok, amelyek a közvetlen érdekeltek előtt sem ismeretesek, pedig méltók a közérdeklődésre és amelyeket ugyanazért ismertetni óhajtok. 
          Egy csomó régi írás alapján jelentkeztek nálam egy réjgí nemesi familiának leszármazói, akik igazságuk tudatában s írásaik birtokában jogigényt, formálnak a százbereki (ma helytelenül Szászberek) pusztára, a szent-iványi és az alcsii puszta egy részére. Igényük érvényesítésének azonban elmozdíthatatlan gátul szolgál az elbirtoklás és elévülés, habár nézetem szerint, ha a zálogváltó perek megindítására kiszabott határidőn belül mozognak, legalább is sok fejtörést és kényelmetlenséget okozhattak volna, sőt a jó eredmény sem lett volna lehetetlen. Ma már azonban ennek vége van. 
          Ezekből az iratokból megállapítható, hogy 11. Ferdinánd Bécsben 1636. évi február 1-én kelt oklevelével a török háborúban szerzett vitézi érdemeiért Váczy Mátyást, valamint a neje Gyöngyössy Helénával kötött házasságából származott György és István nevű fiait, úgyszintén testvérét, Váczy Pétert és felesége Torma Priskát Jászberényből magyar nemességgel jutalmazta meg.*[1]
          Címerük zöld alapon álló kék pajzsban egy két hátsó lábán álló arany oroszlán, mely jobb lábában egy kardot tart, a pajzs felett pedig egy görbe kardot tartó vörös ujjas kar.
          Váczy Mátyás vagy maga egyedül, vagy családjával együtt bírta a százberki helységet. Akkor még nem volt ez puszta, hanem lakott község. Fentemlitett György nevű fia pedig Újszászon 1667. április 8-án kelt örökvalló szerződéssel (fassío perennalis) Szalóki András nemestől szintén nemes Barbely János „szónokabonyi* és Pemisz András, Németh Balázs nem nemes (ignobiiis) ujszászi lakosok előttemezése mellett megveszi a Szolnok Szent Iványon lévő kuriális házhelyet, az Ácson (ma Alcsi) levő másik ház, helyet „tiz gráczi tallérokon és választva való két jó’ gyermeklovon.**[2] 
        1667. évben tehát a Váczy família annyira erős volt, hogy még birtokvásárlásra is akadt pénze, de bizonyosnak látszik azt is, hogy Szászberek még akkor község volt, mert Váczy György a fassío perennalisban, mint ottani lakos szerepelt. 
        Hogy a későbbi időkben a községet mi csapás érte, leégett-e, feldulták-e és kik, az bajosan állapítható meg, de valószínűbb, hogy valami török tatár dulásnak lett áldozata, mert elemi csapás esetén a lakosok újra letelepedtek volna, ámde a község soha többé fel nem épült, amiből az következtethető, hogy lakosai is legyilkoltattak. Nem lehetetlen, hogy a Buda ostromát megelőző harcok között, vagy épen az ostrom alatt lepték meg és ölték le lakóit valami kószáló és fosztogató török-tatár hadak, mert a síkság lakóinak az ilyen megrohanások elől védőimül alig alig szolgált más, mint a futás s ha ezzel elkéstek, életük vagy szabadságuk is áldozatul esett. Az azonban bizonyos, hogy 1704. év előtt történt, mert ‘Váczy Mátyás, valószínűleg maga a nemességszerző Mátyás, 1704-ben már Jászalsószentgyörgyön lakott az alább előadandó körülmények között s abban az évben, mint az első halott lett eltemetve az akkor felépült uj templom melletti felszentelt temetőben.*[3] Nagy tisztességgel temették el, temetésén majdnem az egész község részt vett Hamar Miklós községi bíró vezetése alatt, amiből kombinálni lehet, hogy valami „rangbeli* ember volt. 
          Fia, György lakott tovább is Jászalsószentgyörgyön s a vitéz törökverő leszármazottja az iszákosság karmai közé került. Az ő halála után, sőt életében is, családja széthányódott, vagyonában elerőtlenedett, szászberki pusztájuk előbb a jászalsószentgyörgyiekhez került zálogba, később ezektől elpaklizta Orczy István, a jászkunsági adminisztrátor. 1767-ik esztendő körül Váczy András borsodmegyei assessor elkezdte kesresgélni a családnak ezt a régi vagyonát. A szászberki pusztájukat a báró Orczy és- herceg- Esater-házy, szentiványi birtokukat a Csomortányi családok, alcsii birtokukat pedig a fiskus foglalta el. Fáradozása és költségeskedése azonban, amít pedig esztendőkön keresztül folytatott. (egy 1816-ban kelt okirat szerint 40 esztendőn át) teljesen meddő maradt, a hatalmasabb családokkal nem birt. 
          Valószínűleg ezzel a fáradozásával kapcsolatosan Bóta Benedek kir. táblai esküdt jegyző Gyöngyösön, 1781. május 9-én Százberek elfoglalása tárgyában 17 tanút hallgatott ki és vette vallomásukat jegyzőkönyvbe, amelyre ezek esküt is tettek. – Ezek a tanuk a következők voltak: *[4
       

A királyi tábla a fenti tanúkhoz a következő kérdéseket intézte s ők arra is adták meg feleleteiket:

          l-o. Vallya meg a tanú letett hite után tudgya-e ? és emlékezik-é, hogy Néhai Nemes Váczy György és lstvány egy Testvér atyafiak lévén, bírták légyen ezen Tekintetes Nemes Hevess és Külső Szolnok törvényesen egyben kapcsolt Vármegyékben helyheztetett Száz Berek nevű pusztát? 
          2-o. Tudgya-e azt is, hogy ezen deutralis pusztát említett néhai Váczy uraimék árendában adták volna Szent-György, Ladány és Apáthi Jászságbeli Helységeknek s mit fizettek esztendőnkint ? vallya meg a tanu. 
          3-o. Igaz e az is, hogy ugyan nevezett néhai Váczy György uram azon Száz-Berki Pusztát üdő jártában Szent-György Jász Helységének elzálogosította, ha úgy, mennyiben ? és minemü conditiók alatt? circumtantialiter beszéllye elől a Tanu. 
          4-o. Azon Szenf-György Helységének lett elzálogosittatása után miképpen esett a többször említett Száz-Berek nevezetű Puszta néhai Méltoságos Báró Orczy Istvány ur Eő Nagysága birodalmában — környül álló képpen azt vallya meg a Tanu. 
          5-o. Ki tud a dologban magánkívül jó Tanunak lenni?

          Amint látszik a tanúknak életkora 56-tól 102-ig ingadozik, mind olyan és abból a községből származásúak és lakosok voltak, akik emlékezhettek az 50 – 60 évvel azelőtt történtekre. Vallomásukból a következő tényállás állapítható meg. 
          Váczy Mátyás fia, György, apja halála is Jászalsószentgyörgvön maradt és lakott már mindenfeleképen tönkre ment. Pusztáját használni nem volt képes, ő maga annyira iszákossá vált, hogy a jászalsószentgyörgyi korcsmában 40 rhénes forinttal, az akkori időben hallatlan összeggel volt adós az elfogyasztott italok árában. Az összes tanuk mind igazolják, hogy armális nemesek voltak, a százberki pusztát, mely akkor még falu volt, Váczy Mátyás a kardjával szerezte. Kecskés József vallotta, hogy az acquisitor Váczy Mátyás „Török világban Száz-Bereknek ura volt, ki 7 bérest tartó híres öreg gazda volt, kinek mássa azon üdőben nem találkozott” Törőcsik János vallja, hogy „Száz-Berken még most is egy állás vagyon, mely közönségessen most „Váczy állásának neveztetik.* Szabó István vallja, hogy Váczy Mátyás Száz-Bereket bírta mint földes úr és igen nagy gazda volt. Torma István a Váczy Mátyás armálisát látta, „melyet az akkori nótárius Jász-Berénybe olvasott. 
          A szászberki elpusztult templomból Halmay István és Ország András vallomása szerint két harangocskát a jászalsósztgyörgyi templomnak ajándékozott Váczy Mátyás, amelyek tanuk szerint „most is (1781-ben) megvannak a toronyban. Szívós. Imre tanú szerint, „a Száz-Berki templomnak kövit, casuláit és harangjait is a deutralis Váczi György behordotta Szentgyörgyre, mert csak akkoriban kezdték szállani.” 
          Egyértelmüleg vallják, hogy mikor az elöljáróság felhívta Váczy Györgyöt korcsmái adósságának kifizetésére, nevezett kijelentette, hogy fizetni nem tud, mert neki pénze nincs, hanem felajánlotta, hogy százberki pusztáját mindaddig használják, a mig adósságát lefizetni nem tudja. Ezt az elöljáróság el is fogadta, megcsinálták a szükséges írást és igy a puszta a jászalsószentgyörgyiek zálogos birtokába ment által, azt használták és élvezték. Hogy azonban ez melyik naptári esztendőben történt, pontosan meg nem állapítható, a tanuk erre nézve mitsem vallottak, valószínű azonban, hogy Váczy Mátyás halála, vagyis 1704. után és az adóösszeirás, vagyis körülbelül az 1720-as évek vége előtt Ezt különben az egyszerű földmives emberektől nem is lehetett kívánni, hogy megnevezzék, hiszen saját életkorukat is legtöbbnyire csak úgy tudták bemondani, hogy körülbelül „circiter. 
          A jászalsószentgyörgyiek tehát teljes jogcím mellett vették és tartották birtokukban a szászberki pusztát. Joguk elvitázhatatlan volt. Mindezek azonban akkor történtek, a mikor a Jászkun Kerületek a német lovagrend törvénytelenül a nyakukba rakott jármát nyögték. Akkor történtek, a mikor a legnagyobb törvénytelenség is burgképes volt, ha azt a grata persona követte el s még inkább, ha ez a magyarok ellen irányult: akkor történtek, amidőn a magyarság annyira ki volt ölve, gyilkolva a török és német részről jövő rendszeres üldözés miatt, mint ezer esztendős múltja alatt soha: akkor amidőn Orczy István plenipotentiarus volt, azt tehette, amit akart. 
          Az 1720-as évek vége táján lehetett, hogv adóösszeirást eszközöltek a Jászkunságban, mert az egész országban 1720-ban kezdették meg ezt az összeírást s tartott körülbelül 8 – 9 esztendeig. Mellékes kérdés, hogy mely célból eszközölték ezt a konseripciót, de ügyesen lett felhasználva a jászalsószentgyörgyiek rut becsapása. Halmay Mihály volt akkor a biró. – Éppen nyomtattak a szérőn, amikor jön hozzá egy „polgár,” hogy menjen fel a községházához, mert a többiek Orczy István „fő-jász kapitánynak” akarják adni a százberki pusztát levelével együtt. Megjegyzem, hogy Orczy István jász-kunkapitány sohasem volt, ő csak a jászkun ügyek ellátására kiküldött országos vagy királyi kommiszió administrátora volt. — Mindazonáltal hatalmas nagy ur, akit a mélyen alatta álló jámbor parasztok a saját régi szokásaiknak éz képzetüknek megfelelő legnagyobb urnak, jászkun-főkapitánynak tekintettek. Orczy István különben, — családja fényének megalapítója, — igen ügyesen ki tudta használni az akkori züllött magyarországi állapotokat arra, hogy magának minél nagyobb földbirtokokat szerezzen, ami neki, mint Kollonics bibornok kegyencének s mint a bécsi udvar „grata pérsonájának” nem is ment nehezen. 
          Halmay Mihály a szérűről üzente be, hogy „oda ne adják a leveleket, mert soha többé a pusztát nem bírjuk, én azonnal megyek, csak fel öltözök.” El is ment, de már késön, mert akkorára már a leveleket átadták Orczy István uramnak, mire azt mondta „a fatensnak (tanúnak) atyja: soha sem kaszálljuk azt többet úgy mint magunkét.” — Ez a tanú Halmaj (Halmay) Simon volt bírónak fia, aki ennél a jelenetnél jelen volt. 
          Az összes tanuk előadása szerint Orczy István elment feleségével együtt Jászalsószentgyörgyre s a birák uraimékat jól megijesztgette Cseh György tanú szavai szerint, amit különben minden tanú megerősít: „No eblelküek, Tietek a Puszta Száz Berek, ihon jönnek a consciptorok majd sok dicákat vetnek a pusztára, soha meg nem fizethetitek.* Az egyszerű paraszt birák uramék. akiket a német lovagrend úgyis eléggé nyúzott és szipolyozott, erre megijedtek s amidőd Qrczy István avval biztatta őket, hogy csak adják oda neki leveleiket, írásaikat s ha conscrip-torok jönnek, mondják nekik azt, hogy a puszta az övé, Orczy Istváné, akkor majd nem kell fizetniük semmit s ha az összeirók elmentek, visszadja írásaikat, pusztájukat is. 
           Cseh György tanú ekkor a volt biró Tóth Pál házánál együtt volt az Orczy István feleségével s ettől hallotta, hogy: „Hála Istennek, Száz Berek a kezünkben került, talán örökös lész nálunk még a világ tart.* 
         A jó jászalsószentgyörgyieknek aztán, írás sem lévén kezükben semmi sem, — következeteseknek kellett lenniük s amikor az adóösszeírok jöttek, valószínűleg hűségesen letagadták, hogy a puszta mind az övék. Orczy István pedig Halmay István tanú szerint, a conscriptorok előtt ezen szókkal magáénak vallotta: „Isten engem úgy segéllyen enyim a Puszta!“ 
         Az adóösszeírók eltávozta után követelték a jászalsószentgyörgyiek a százberki pusztát. Orczy István azonban nem adta, Hevisz György tanú szerint azt válaszolta Orczy Istváu ur: „bolondok, hiszen nem hordozhatom mindenkor a zsebemben, nincs nálam.” Szívós Imre tanú szerint pedig a sok nógatásra azt válaszolta nekik: „No ebatták ne járjatok annyit, majd egy darabot hasitok ki belőle.* így is történt. A község határa felőli részén egy ma már meghatározhatlan területű földet kihasított, azt pár évig használták is a jászalsószentgyörgyiek de aztán onnan is kiverte őket. A tényállást kisebb-nagyobb változatokkal, de a lényegben egyöntetűen adta elő mind a 17 tanú. Egy páran meg is toldották holmi érdekesebb, a kulisszák mögé ható vallomással. 
         Ilyen például Hévisz György vallomásának utolsó része, amelyben szintén eskü alatt vallotta, hogy Százberek pusztát „magának egészben elfoglalván, felét adta méltóságos gróf Eszterházy Eő Hercegségének mondván. Komám uram, egy pusztát ígértek, melynek felét által adom úgy, hogy ha valaki találkoznék, mi jól öszve vessük hátunkat, ki ne vethessen abból.* így is történt. Százberek puszta felét megkapta Orczy Istvántól herceg Eszterházy Miklós, birta ő és örököse is és amidőn Váczy András borsodmegyei assessor elkezdte keresni családja vagyonát, 1781. év február 14 és 1816. április 10-én kelt protestatioját galanthai herceg Eszterházy Miklós, illetve akkor már örökösei, jogutóda ellen is intézte. 
         Nem kevésbé érdekes vallomást tett gróf Eszterházy István tardi jobbágja, Juhász András sem, aki előadta, hogy „Ennek előtte mintegy 14 esztendőkkel (körülbelül 1767-ben) amidőn a deutrális Váczy família kezdett inquirálni, méltóságos B. Orczy Lőrinc Eő nagysága Tárná Eörsről (szintén Orczy féle bírtok) ment Ujszászra, a hol is istállója előtt meg álván, leszállott kocsijáról és bement a lovait nézni, ezt akkor Dosztály nevezetű Inspectora észre vévén, hozzá ment stb. és mondotta Eő nagysága a megnevezett Inspectornak: Hallja kend! Ura találkozott Száz- Bereknek és pedig bizonyos ura; kire Dosztály mondotta: micsoda renden lévő Méltóságos uram? meg .Méltóságos Báró? Csak alantas rendű, de valóságos és bizonyos ura. Ezekre mondotta a töbször említett Dosztály nevezetű Inspector: Jaj Méttóságos Uram, hacsak alacsony rendű, mit Nagyságodnak, hiszen nincs ezen a földön Nagyságodhoz foghatós senki mostan, hacsak valamely nagy renden lévőt nőm vesz maga mellé; ne féllyen semmit Nagyságod, had allegálljon az utolsó rajta levő köntössig.” 
         Dosztály inspector uramnak igaza is volt. A zájogtartó Jászalsószentgyörgy község a redemtió után sem igen mozgott a szászberki pusztáért, legalább célra vezető törvényes lépéseket soha nem tett, amikor pedig jó Váczy András kezdette a dolgot mozgatni, akkor már vagy késő volt, vagy pedig igazát nem birta hatalmas ellenfeleivel szemben érvényesíteni s igy maradtak meg nemes Váczyaknak bár, de mégis föld nélküli Váczyaknak. 
         Ennek a kornak nem egy hasonló színezetű eseménye volt s az előadott foglalás mikéntje valami nagy meglepetést nem okozhat, mert hasonló occupatio az erősebb jogán előfordult száz meg száz esetben, miután jogrendről szó sem lehetett, kétségbevonhatatlan azonban, hogy Orczy István ügyesen és erős kézzel ragadta meg azt az alkalmat, hogy a züllött állapotokat felhasználva, a „rés nullius“-t képező avagy ingatag kezekben levő földbirtokokat magának megszerezze. Könnyen ment, az akkor, a kiölt, elnéptelenedett alföldön, még könnyebb a jászokkal szemben, akik I. Lipöt törvénytelen eladása folytán a német lovagrend zálogos uralma alatt nyögtek és még igazság tevő fórumuk sem | volt, ha lett volna is bátorságuk, ‘pénzük és -erejük fellépni a hatalmas főur, saját adminisztrátoruk ellen. Bizonyosan busán bár, de bele kellett törődni az összes érdekeltekkel együtt abba, hogy „contra vim mortis non est medicunen in hortis.”

                                                 Halál ellen nincs orvosság!

[1] Beiktatva ac egri káptalan M. M. Jegyű jegyzőkönyvének 1034 folyó száma alatt május hó 104a 539—543 lapszámokon

[2] Beiktatva as egri káptalan M. ÜL Jegyű jegyzőkönyvében 513-534 lapszám és 1035. folyószám alatt. 

[3] Lippai Lajos Jászalsószentgyörgy nagyközség történelmi vázlata

[4] Országos Levéltár- Táblai oszt 17—31 ,96. j. a